Az emberek, akár az évszakok, változnak. Ahogy a nyarat követi az ősz, úgy jár sarkában a boldogságnak a fájdalomból született könny. A változás viszi előre életünket, jól tudom, hogy változás nélkül minden monoton, s egyszerű pasztell lenne. Mégis valami furcsa érzést suttog a fülembe, mikor a hűvös őszi szellő hajamba bújva megpihen…

A Hold is olykor álmából felébred, s máskor órákra tűnik el, pont úgy, mint az emberek mosolyának rezgése. S a csillagok, melyek a nyári éjjeleket felejthetetlenné teszik. Mikor az égre nézel, s hirtelen úgy érzed, mintha a Tejútrendszer csúszdájára repített volna a képzelet. Ugye téged is elbűvöl a látvány? S ugye neked is fáj, mikor látod, hogy a csillagokat elhalványítja az ébredő napsugár? Néha nehezen viseljük a változást. Pedig hány könyvet és verset olvasunk róla, hogy a változásnak, s mindennek az életben megvan a maga fontossága. Tudjuk, hogy a vég egyben a kezdet, a sablonosnak tűnő szavak mindenki életében helyt szereztek. Mégis szomorúan nézzük néhányan, ahogy a nyári hullócsillagok búcsút intenek, ahogy a fák színes jelmezüket némán dalolva vetik le. S mikor egy pillanatra kilépünk a sajnálkozás fátylából, látjuk az újdonság szépségét, s értelmét, rájövünk végre, hogy a változás csak segíti életünk előrelépését…

Persze hiányoznak a régi akkordok érintései. Olykor fáj visszaemlékezni, talán te is tudod, milyen nehéz a múlt szorító bilincseit levetni. De ugyanakkor tudjuk, hogy a változás nem feltétlenül jelent rosszat, s hogy a hűvös őszi szellő is gyengéden ezeket a szavakat suttogja…