-Jó, hogy felkeltél, nem láttad véletlenül az öngyújtómat?- erre a mondatra kellett felébrednem alig pár perccel dél után.
Válaszként mindössze egy morcos arckifejezést tudtam produkálni, ami felesleges volt, tekintve, hogy álmaim férfija épp az ingjét gombolva rohangált keresztül a szobán, és nem volt ideje pillantást vetni szinte művészien gyűrött arcomra. Mikor végre hajlandó volt felém nézni, esetlenül próbáltam a karom a teraszon álló asztal felé lendíteni.
A ladikunkban ücsörögtünk. Egymás tekintetébe kapaszkodva hallgattuk, ahogy a víz a hajó oldalát csapdossa. A horizonttól nem messze, a lemenő nap fénye az égre narancsos árnyalatokat festett…
Még mindig nem nézett a szemembe, éreztem, ahogy lélegzet visszatartva várja, hogy kiabáljak, vagy szó nélkül otthagyjam. A tavaszi szellő óvatosan ragadta meg a műanyag cseresznyéket, amik kíváncsian bújtak elő a szőke fürtök börtönéből...
Tükörország? Látom, hogy ráncolod a homlokod, és értetlen mosoly villan át arcodon. Talán még nem hallottál róla? Ugyan. Ugyan. Ez mindenkiben ott van. Biztos veled is előfordult már, hogy mikor reggel felkeltél, nyűgösebb voltál a kelleténél, de nem akartad, hogy bárki lássa bánatod, hogy észrevegyék a hamis akkordokat törékeny álarcodon. Hisz szeretnél te is örökké vidám és pozitív lenni, ki mindenkiből előhozza a fáradt nevetést, akár egy színes ceruza, mellyel kiszínezik az élet fekete-fehér képregényét. S ahogy a pillangó is folyton tovaszáll, te is virágról virágra hordozod majd magadban a napsugárt…
Az emberek, akár az évszakok, változnak. Ahogy a nyarat követi az ősz, úgy jár sarkában a boldogságnak a fájdalomból született könny. A változás viszi előre életünket, jól tudom, hogy változás nélkül minden monoton, s egyszerű pasztell lenne. Mégis valami furcsa érzést suttog a fülembe, mikor a hűvös őszi szellő hajamba bújva megpihen…
S az is előfordult, hogy egy igazi Jóbaarátomnak kellett búcsút mondanom, csupán mert úgy döntöttünk, más utakon járunk. Eleinte nehezen viseltem az elválás keserédes ízét, nem tudtam elfogadni, hogy többé nem hallhatom társam tompa szívzörejét, s hogy nem vezetjük egymást kézenfogva vágyaink ezüstszínű tengerén. De már elfogadtam, hogy az életben azért kapunk magunk mellé társakat, hogy segítsük egymást, s ha társunk menni kíván, mosollyal az arcunkon kell mondanunk „Viszlát!”.
Mondd Angyalkám, elveszhet a jelenben egy igaz barátság? Elmúlhatnak csak úgy a színes képregénynapok, mintha sosem ragyogott volna az Ő egén is az én napom? Veszekedések nélkül is megtörhet két ember között a tengernyi közös pillanattal kialakított kapocs? Egy igazi barátság nem múlhat el így… Talán a legmélyebb s legőszintébb barátság is olyan, mint a szürke utcákon táncot járó fák. Időnként leveti csodaszép jelmezét, s mély álomba merül, hogy tavasszal újult erővel kápráztathasson el minden járókelőt. Ugye így van Angyalkám? Ugye nem múlt el a varázs? Csak egy kis idő kell, hogy kipihenje magát a megfáradt barátság.
Ezért kérlek, egészítsük ki ezt a hiányos történetet, hogy a kezdetet ne csak a vég kövesse, hogy a betűink dőlt árnyékában ne csak az emlékek lebegjenek. Hisz olyan jó lenne, ha nem érne véget a múlt varázsa, ha a porba írt álmunk valóra válna. Csak arra kérlek, nézz egy kicsit a sorok közé, s halld meg szívem halk zörejét. Akkor talán valósággá válna a múltbeli emlékkép és végre színt kapna ez a fekete-fehér képregény.
Ha az élet egy színdarab, mindenki a maga szerepét játssza. Minden embernek magának kell megírnia a Boldogság szövegét, és nekik kell megtanulni hitelesen előadni az őszinte nevetést. Minden színész a maga kellékese, és súgója, ha elfelejti a szöveget, neki kell magától improvizálnia. Ha az élet egy színdarab, a természet a díszlet...
Akárhányszor ránézek egy kisgyermekre, valami különleges érzés uralkodik el rajtam. A szám önszántából görbül pajkos mosolyra, s a szememben megjelenik egy aprócska kis szikra. Ránézek az arcára, s látom azokat a hatalmas, átható szemeket, és azt a pufók arcot, ami minden komor arcra mosolyt varázsol. S látom, hogy miközben megbűvöli a körülötte lévő világot, hangyaléptekkel indul el a Tejútrendszerbe…
Azon gondolatok, novellák, amelyek alatt fel van töntetve a szerző írói álneve(no-chan/ röv. n.), a szerző saját alkotásai. Ezen művek a szerző tulajdonát képezik, vagyis ezek egészének vagy részének másolása, ill. publikálása csak a szerző előzetes hozzájárulásával lehetséges.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
