Még egészen kislány voltam, mikor megfogadtam, hogy igyekszem majd mindig mosolyt csalni az emberek arcára. Szerettem volna mindenki életébe napsugarat vinni, s ha ez nem ment, a Hold varázserejét kértem kölcsön, hogy a szürke hétköznapokba álomport hinthessek.

Persze mint minden ember életében, az enyémben is voltak kisebb-nagyobb buktatók, fény nélküli pillanatok, s fajdalommal teli sóhajok. Igyekeztem mindig boldognak látszani, hogy reményt nyújthassak a kitárulkozó üres kezeknek, s hogy elhitessem Mindenkivel, hogy nevetéssel könnyebbé tehetjük terheinket. Bevallom, voltak napok, hetek, mikor az én szívemben is elhomályosodtak a színek. Nem egyszer csaptam magamra dühösen az ajtót, meg sem tudom számolni, hányszor emeltem fel, talán ok nélkül a hangom. De mindig voltak társaim, kikkel támaszt nyújtottunk egymásnak, s a legnehezebb pillanatokban Tükörország határán találtunk újra egymásra. Segítettünk rálelni egymás tűzliliomokkal övezett útjára, hogy a vörös szalag mentén juthassunk el a várva várt Álomvilágunkba.

S az is előfordult, hogy egy igazi Jóbaarátomnak kellett búcsút mondanom, csupán mert úgy döntöttünk, más utakon járunk. Eleinte nehezen viseltem az elválás keserédes ízét, nem tudtam elfogadni, hogy többé nem hallhatom társam tompa szívzörejét, s hogy nem vezetjük egymást kézenfogva vágyaink ezüstszínű tengerén. De már elfogadtam, hogy az életben azért kapunk magunk mellé társakat, hogy segítsük egymást, s ha társunk menni kíván, mosollyal az arcunkon kell mondanunk „Viszlát!”.

Talán, majd egyszer a távoli jövőben találkozunk hajdani társainkkal, s rájövünk, hogy igenis volt értelme a rövid együttléteknek, a naplemente mögé érő szóöleléseknek. Egy rövid pillanat is megváltoztathatja teljes személyiségünket, olykor egy véletlen találkozásnak köszönhetjük egész életünket. Talán a távoli jövő egy váratlan napján összefutok régi Barátommal, s újra helyt kapok a fahéjillatú karjaiban…