Sokszor mondják mások, s néha magam is úgy gondolom, hogy az élet a küzdelmek végtelen színpada. Utazás egy távoli vidékre, ami messzebb van, mint bármely képzelet határa.

Nap, mint nap hallom a barátaimtól, hogy mennyire fárasztja őket az Életvölgy girbe-gurba ösvénye, s olykor látom, hogy egyesek a könnyebbik utat választják. Én úgy gondolom, egy utazás minden pillanata ajándék. Vannak nehéz napok, amikor már sajog a lábad a sok gyaloglástól, és sehol a pihenő. Mint egy autópályán. Csak akkor állhatsz meg, ha van hely, ahol leparkolhatsz. De az útról is gyönyörű a kilátás. Ott mosolyognak rád a sárga bársonyba öltöztetett margaréták, az égbe nyújtózkodó hegyláncok, s a horizont ívelt ajkai.

Persze a legnehezebb percekben ki képes erőt gyűjteni a körbeölelő táj szépségéből? Mikor az adrenalinod, a Tejútrendszerben kering, miért érdekelne a szemedbe sütő napfény tánca? Minden emlék elszürkül s egy kis időre elmúlik. Nem látod, ahogy a melletted álló jó barát feléd nyúlva kacsint. Mikor minden elhalványul körülötted ő lesz a fény, ki bevilágítja a reménnyel övezett utadat. S valakinek majd Te neked kell megtanítanod, hogy a tekintetével hogyan mosolyogjon.

Mert ez egy ilyen utazás. Egy adok-kapok vásár. Sok új és régi arcot fogsz látni. Új barátokat szerzel, s előfordulhat, hogy a régieket elveszíted. Később az idő elteltével az új barátok, a régiekké válnak. „Sosem áll meg az örök forgás, mert vezet minket a közös tánc.” Lesznek nehezebb és könnyebb napok, de sosem kell egyedül menned. Nem tudnak a hátukon vinni, vagy a karodnál fogva húzni, de mikor szükséged van rá, játszani fognak neked a kitartás zongoráján. Ők lesznek a barátaid, kikkel megtanultok a szivárvány felett szárny nélkül repülni.

S onnan fentről majd szebbnek látjátok ezt a hosszú és nehéz utazást, Meglátjátok a magasból a Varázshegy délceg mosolyát, s örömmel vitorláztok a puha bárányfelhőkön át. Akkor már jöhet bármilyen erős szél, mert tudjátok, hogy partot fogtok érni a boldogság szigetén.