(Egy lánynak, aki tudja mit jelent az őszinte mosoly, és aki értékeli minden tovaillanó mondatom…)

Tudod Kedves, látom a szemedben, hogy irigykedve tekintesz szüntelen mosolyomra. Látom, hogy próbálod megtalálni az utat, amin én is járok, s látom, hogy igyekszel te is törhetetlen álarcot ragasztani hópihe arcodra. Tudom, olykor csábítónak tűnik a marcipánfelhőkkel körbevett váram, de csak mert nem tudod, milyen árat fizetnek, kik folyton Tükörországban járnak…

Tükörország? Látom, hogy ráncolod a homlokod, és értetlen mosoly villan át arcodon. Talán még nem hallottál róla? Ugyan. Ugyan. Ez mindenkiben ott van. Biztos veled is előfordult már, hogy mikor reggel felkeltél, nyűgösebb voltál a kelleténél, de nem akartad, hogy bárki lássa bánatod, hogy észrevegyék a hamis akkordokat törékeny álarcodon. Hisz szeretnél te is örökké vidám és pozitív lenni, ki mindenkiből előhozza a fáradt nevetést, akár egy színes ceruza, mellyel kiszínezik az élet fekete-fehér képregényét. S ahogy a pillangó is folyton tovaszáll, te is virágról virágra hordozod majd magadban a napsugárt…

De jól gondold meg, hogy tényleg ezt akarod e. Mert Tükörország néha egészen veszedelmes. A tengernyi álarcos figura, s az üveghegyek fölé nyújtózkodó palota tán kecsegtető lehet, de észre kell venned, hogy ez mind-mind csak díszlet. A lényeg a színészekben van. Az elfojtott ború s harag, a ki nem mondott szomorú szavak. A folytonos játéka a tökéletességnek, egy nem létező szereplő megelevenítése. Mondd, tényleg ezt akarod? Játszani egy nem létező alakot? Elfojtani az érzéseidet, csupán, hogy az emberek közé mosolyt csempészhess?

Mert Tükörország ezt jelenti. Nem a marcipánfelhőket, vagy a napfénybe mártott könnyed útvesztőket. És nem a vidám szellő suttogását, vagy a katicabogarak halk szárnycsapkodását. Tükörország egy döntés. Egy döntés, hogy van fontosabb, mint a pillanatnyi dühöngés, s ha szomorú vagy, nem a könny segít gyógyulni, hanem a tudat, hogy valakit még szomorúan is meg tudtál nevettetni…