Bárcsak a képzelt érintések valódiak lennének,

bárcsak újra hallhatnám baráti hangod!

De lassan szürkévé válnak az emlékek,

s én akaratom ellenére elfelejtem arcod.

Minden egyes szó keservesen elkopik,

minden pillanat köd fátyolába vész.

Kezem érted hiába kapálózik,

te csak némán távolabb mész.

Mondd, hová tűnt az a sok csoda,

az a sok öröm, mit együtt éltünk át?

Miért lépsz, miért sietsz oda,

hol nem látsz mást, csak a feledés árnyékát?

Bárcsak a képzelt helyek ismét körülöttünk lennének,

bárcsak érezhetném az őszinteség illatát!

De lassan kihunynak a közösen gyújtott fények,

elalszik minden féltve őrzött láng.

Minden egyes hang szertefoszlik,

minden lábnyomunkat eső mossa el.

Lényem érted hiába kiáltozik,

te a zápor függönyétől láthatatlan leszel.

Mondd, miért nem akarod hangom hallani,

mely lélekből, érzésből szól hozzád?

Miért nem akarod elfogadni,

hogy hiányol téged egy igaz barát?

Bárcsak a valóság képzelet lenne,

bárcsak csupán egy eltúlzott gondolat!

Melyből megértő pillantásod felébresztene,

s mutatná a helyes utat.

Minden egyes tettem nyomon követnéd,

minden egyes percben mellettem lennél.

S te is engednéd, hogy betérjek melléd,

hogy együtt folytassuk az út további részét.

Mondd, valódi voltál?

Vagy csak egy báb a sok közül?

De kérdésem válaszra nem talál,

a te szavad nélkül.