Amikor kisebb voltam, anyukámékkal egyszer elmentünk valahova, ahol én még sohasem jártam. Természetesen sikerült eltévednem. Régen volt, így nem emlékszem mindenre, az viszont biztos, hogy nem tudtam mit csináljak. Kicsi voltam, egyedül voltam, féltem. Leültem egy nagy ház mellé, és csak vártam valamit. Vártam, hogy majd valaki segít.
Nem pont olyan formában vártam ahogy érkezett. Egy apró hangocska, amit azóta sem tudok, honnan jött. Csak beszélt hozzám amikor szükségem volt rá. Amikor először szólalt meg, nem tudtam hihetek-e Neki.
-Gyere, menjünk együtt.-Nem mondta merre, nem is mutatta, mégis elindultam.
Attól a naptól kezdve mindig velem volt. Segített, ha kellett, meghallgatott mikor más nem, megértett, többet tudott a világról mint én, mégis mindig "őrangyalom" és barátom volt.
Ha az emberekről kérdeztem, mindig csak annyit mondott:
-Majd megtudod ha itt az ideje.-Hát megtudtam. Hasonló helyzet volt mint amikor találkoztunk. Egyedül, egy sötét és üres utcán. Csakhogy itt nem voltunk egyedül.
A ház falának támaszkodva beszélgettem az én Hangocskámmal. Akkor jöttek a ők. Mikor megláttam őket, hirtelen elhallgattam, nem akartam, hogy tudják, nem vagyok egyedül. Megszólaltak, és más nem hallatszott csak valami károgás. Nagy nehezen rájöttem, mit akarnak mondani nekem. Hívtak, hogy menjek velük. Örültem a társaságnak. Mentem.
Az én kis Hangocskám mondta, hogy ne, de nem hallgattam rá. Velem jött Ő is. A többiek csak mentek egy csordában, én utánuk. A nép megállt, és körbeálltak. Elkezdtek morogni, vicsorogni és sikítozni. Éreztem, hogy az én kicsi Hangocskám még mindig ott van. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy most mit csináljak, már válaszolt is.
-Menekülj! Ne nézz hátra, csak menj haza!-A hangja most is nyugodt és átgondolt volt. Most már hallgattam rá, tudtam hogy hiba volt amit az előbb tettem.
Csak remélni tudtam, hogy Ő is velem jött. Amikor már elég messze éreztem magam tőlük, hívni kezdtem az én kis Hangocskámat. Ijedt volt és már egyedül maradt. Odamentem hozzá. Fáradt volt és gyenge. Bármit megtettem volna, hogy segítsek neki, de nem tudtam, tudok-e.
-Bízz bennem, és azzal mindent megteszel.
Azóta soha nem kételkedtem benne, azóta tudom, Ő sem mindenható, viszont azóta tudom, együtt azok lehetünk, azóta tudom, a társaságot nem mennyiségre, hanem minőségre kell nézni, azóta tudom, nem lesz nyugtom, 'míg meg nem bosszulom az én kis Hangocskám (majdnem)halálát.