Egy régi emlék. Annyira hiányzik az, ahogy megnevettettél, nem számított mennyire voltam rosszkedvű, a te mosolyodnak sikerült kitöltenie a bennem tátongó űrt. Fagyos érintésed égette végig bőrömet, a nap minden percében körbevett illatod puha fellege. Sok közös volt bennünk, és sok különbség, de szerettük egymást, s nem oltotta ki a lángot a sok ostoba veszekedés. Tenyered árnyékát hozzáláncoltad enyémhez, de e bilincs nélkül se engedtelek volna el.

Társak voltunk. Megtanítottuk egymást szeretni, s önfeledten apró semmiségeken nagyokat mulatni. Melletted ez a szürke világ, olyanná vált mint az eddig csak álmaimban létezett Meseország. Nem volt szükségem többé a kopott jelmezeimre, melletted nem voltam többé hamupipőke. A habos felhők fölé emelhettelek, s odafönt megtaníthattam Neked, hogyan légy szabad, hogy nevess akkor is, mikor teljesen kétségbeesett vagy.

És vége lett. Nem tudom miért, hisz nem történt semmi, s mégis eltörött a bilincs, s te elengedted gyönge kezem. Leszálltál a fellegekből, magamra hagytál, és már nem látod, hogy mit tükröz feléd a merev porcelánmosolyom.

Mielőtt megismertelek, nem volt Nap az életemben, az apró csillagok fényével kellett beérnem. Aztán jöttél te a bársonyos érintéseddel, s végre kisütött a Napom a kék fellegen. Boldog voltam, a volt értelme az életemnek, de most elvesztem, megint a sötétségben tekergek. Nincs többé Nap, ami melegítene a fagyos téli percekben, ami mutatná az utat az élet kusza erdejében. Már nem ragyognak a csillagok sem, nem tudom mégis merre kéne mennem.

Teljesen elvesztem. Mindent üresnek és értelmetlennek érzek, nem tudom, mit miért teszek. Milliónyi ember vesz körbe, s mégis magányos vagyok, s folyton az együtt töltött habos napokról álmodom. A tükör másik oldalán, már nem az a boldog lány néz vissza rám, visszatért hamupipőke, s nem tudom elég bátor vagyok e még az emlékezéshez. Nem tudom akarok e emlékezni életem legszebb napjaira,vagy el akarom e felejteni milyen volt Meseország kapuja. Mert fáj hogy elmúlt, s hogy nem vagy velem, elengedted kezem, s egyedül nem létezhetem. Nélküled, kiterjed bennem a végtelen űr, az üresség, kiégett belőlem az a lángoló érzés. Persze később majd jobb lesz, az idő begyógyítja mély sebeimet, és lehet hogy szebbnek látom majd a világot, de félek, hogy talán később is csalódok. Lehet hogy megint talpra állok, de félek hogy végül azt fogom hinni, hogy Meseország csak egy álom volt...