Eljött a pillanat, mit már napok óta várok. Végre bőrömön érezhetem a szenvedély forró fuvallatát, de valami még mindig hiányzik. Emlékszel még? Megígérted, hogy mikor megcsapja arcom ez a vaníliás szél, te itt leszel velem. Azt ígérted, hogy együtt horgászunk majd naphosszat felhőkre, s órákig fetrengünk a selymes zöld fűben. Emlékszel még? Azt mondtad, új jelentést adunk a csend szónak, s barátom leszel a legnehezebb pillanatokban. Hogy eleged van az örökös álmodozásomból, valóra váltod minden kusza gondolatom. Ezt ígérted… Nem emlékszel?

Eljött a pillanat, és te nem vagy itt velem. Egyedül ülök ezen a zöld dombon, s rád gondolok. Arra, hogy neked is meg akartam mutatni ezt a varázsvilágot, hogy be akartam bizonyítani, a képzeletünk milyen valóságos.  Itt jelentéktelennek tűnik minden szó, és minden mondat, az érintéseink tesznek lángoló vallomásokat. Meg akartalak tanítani szivárványt ugrani, a szíved dallamát némán dúdolni. De te már nem kívánod a magamfajtának szóló kicsavart világot. A gyomromban a pillangók, az arcomon a hamis mosoly, mind téged szólít, de úgy látom nem akarod hallani ahogy a vaníliaszellő hív.

Pedig eljött a pillanat. Nem kértem, hogy legyél itt velem. Önszántadból tetted azt a sok buja ígéretet. Emlékszel még? Nem erőltettem, hogy fogd a kezem, te kérted, hogy úszhass velem a kék égtengerben. Te akartad velem nézni, ahogy a fűszálak növekednek, s te kérted hogy rántsalak a tükröm mélyére. Csillaggá változtattalak volna, hogy olyan légy mint én, s láthasd az élet fehér tollpihéjét. Emlékszel még? Egy fa tövében ültünk, éreztük ahogy a forróság elönti testünk. Talán már elvesztetted önuralmad, mikor ezek az ígéretek elhagyták ívelt ajkaidat. S talán neked nem jelentettek semmit ezek a szavak. Emlékszel még? Vagy nem is történt meg, csak a képzeletem játszik velem? Talán ezt is csak álmodom, és már nem látok a sűrűn csillogó álomportól.