Jól emlékszem arra a napra. Nem úgy értem, hogy olyan mintha tegnap lett volna, tudom milyen rég is történt, de bennem azóta is töretlen az emlékkép.

Kora reggel indultunk, de a nap már rég járta táncát az égbolttal. Jól emlékszem arra a jellegzetes ösvényre. Köves úton bandukoltunk, kézen fogva fürkésztük a bárányfelhőket, s pitypanggal a hajunkban nevetgéltünk apró semmiségeken. Tudtuk, hogy ez lesz a legszebb napunk, hogy évekkel később is emlékezni fogunk erre, mosollyal az arcunkon.

Jól emlékszem arra a tájra. Csodaszép volt, mesébe illő. Egy festői völgy, keskeny pipacsokkal övezett turistaút, és a határtalan kék égbolt. Elbűvölt minket a végtelen színtenger, s azonnal elmerültünk képzeletünk megtestesülésében. Önfeledten kergettünk pillangókat, a horizontot bámulva lógattuk a felhőkről lábunkat.

Jól emlékszem azokra a pillanatokra. Kora délutáni órákban vadásztunk hullócsillagokra, szavak nélkül osztottuk meg egymással a legmélyebb gondolatainkat. Tényleg az volt a legszebb napunk. Rájöttünk mi Shambhala mondanivalója, a töretlen mosoly titka. A fűben feküdve számoltuk a fölénk magasló fa apró leveleit, miközben hozzád bújtam, hogy érezhessem a legszebb álmom illatát.

Jól emlékszem arra az arckifejezésedre. Bársonyos pillantás, puha tekintet, a nevetésed szele egészen Meseország kapujáig repített el. Az volt a tökéletes nap az életemben. Soha nem éreztem még ilyen szabadnak magam, a te mosolyod az, ami átsegített minden bajban. A te érintésed az, ami felolvasztotta a bennem élő jéghercegnőt.

Jól emlékszem arra a naplementére. Szomorú voltam, hogy véget ér a csodás napunk, hogy el kell hagynunk ezt a völgyet. Tudtam, hogy ez a hely lett álmaim legszebb szentélye. És mint minden álomnak, ennek is vége kellett, hogy legyen, mert mint minden este, akkor is naplemente volt.  De attól az éjjeltől fogva két csillaggal több ragyogott a fekete égbolton.