Mindannyiunk tudja, hogy vannak napok, mikor minden elszürkül, s amikor vágyaink aprócska falujára köd ül. Amikor nem tudod, merre keresd a napraforgókkal ölelt keskeny életösvényed, de tudod, hogy arrébb vár rád valaki, hogy kezedbe adhassa a térképet. És neked ez a tudat ad erőt, hogy mindig tudj mosolyogni, hogy minden szomorú lelket megtaníthass a vidám gondolataidra táncolni. Sokaknak csak egy hóbortos vándor vagy, aki a naiv kis világában él, másoknak talán lehetsz te a felhők közt áttörő fény. És mikor végre megpillantod valakinek a kezében a térképet, amin a te neved áll, úgy érzed hasznos volt minden csalódás és bukás, ami hatással lehetett rád. Akkor már nem bánod, azt a sok szomorú pillanatot, és sok könnyet, amik órákig folytak végig arcodon, nem bánod egy tévedésedet sem, sőt hálás leszel mindezekért, mert ezek vezettek el a térképet tartó aranykezekhez. Végre eldobhatod a porcelánmosolyod, feleslegessé válik az agyondíszített álarcod. Szaladhatsz a végtelen horizont felé, s valakinek a kezét fogva egyensúlyozhatsz a sínek csúszós élén. Mert ő elfeldteti veled minden rossz gondolatod, kiszínezi az égen a szürke napod. S te cserébe megtaníthatod őt az őszinte nevetésre, ami elsöpör minden hamis dallamot, s befejezheted az ő szívében élő hiányos kottadarabot. És mikor kihajoltok a homokvár ablakából, együtt fújhatjátok el az ezüstbolyhokkal díszített pitypangot.