Ha az élet egy színdarab, mindenki a maga szerepét játssza. Minden embernek magának kell megírnia a Boldogság szövegét, és nekik kell megtanulni hitelesen előadni az őszinte nevetést. Minden színész a maga kellékese, és súgója, ha elfelejti a szöveget, neki kell magától improvizálnia. Ha az élet egy színdarab, a természet a díszlet. A fák, a bokrok, a napsugár, a felhőkkel táncot járó énekesmadár. És ahogy a színészek sem bántják a díszletet, nekünk sem szabad beleavatkozni a körülvevő élettenger rendjébe. Mert Ők azok, akik kiegészítenek, és gyönyörködtetnek, ők színezik ki a mi fekete- fehér történetünket. Ha mindannyiunk egy színdarabban élünk, nekünk kell kiválasztanunk a számunkra megfelelő színpadot. Választhatjuk a szilárd talajt, és játszhatjuk a reális gondolkodású önmagunkat, de ha szeretnénk, egy pillanatra felemelkedhetünk az Égtengerbe, s színpaddá varázsolhatjuk az úszó marcipánfelhőket. Mert ha mindannyian egy színdarabban élünk, mi vagyunk a magunk ura, a szövegek, és a színpad is saját gondolatunk hulláma. De fontos megjegyezni, hogy mindannyian egymás színdarabjában játszunk, így a környezet, a színpad, és a szerep se lesz mindig ugyanaz. Lehet, hogy valaki történetében te leszel az igaz szerelem, míg más csak a háttérben dolgozó statiszta szerepet látja benned. Így az egész világ egy óriási színház, tele jelmezekkel, álarcokkal, csatákkal, szerelmi pillanatokkal, s egyszerű szürke hétköznapokkal.

De ha az egész világ egy óriási színház, ahol mi vagyunk a színészek, a környezet pedig a díszlet, akkor kik ülnek a közönség sorai közt? Kik azok, akikre ha rápillantunk, erőt öntenek belénk, hogy folytassuk? Kik azok, akik megtapsolnak, mikor győzedelmeskedsz a képzelt háborúban? És hová mennek azok, akiknek már nincs mit mondani a színészeknek? És a legfontosabb. Ki az, aki ezt az egész bábszínházat irányítja? Talán az Álarcfestő is ott ül valahol a közönség sorai közt?