Kérlek, egy pillanatra menjünk vissza a múltba, mikor minden elkezdődött. Amikor a Hold táncot lejtett a Nappal, a csillagok között, amikor a lehullott eső felénk mosta a színeket, s ezzel értelmet adott az égtengerben úszó felhőknek. Csak egy pillanatra szeretnék megállni, hogy ebben a folytonos rohanásban nyugalmat találjak. Szeretném felidézni a múltat mikor a porba véstük a legnagyobb álmainkat, s imádkoztunk, hogy a szél ne fújja őket tova. Körülöttem mindenki azt mondja, hogy felejtsem el a tegnapot, forduljak előre és hagyjam, hogy elmerüljenek bennem a kósza gondolatok. De nekem jól esne, ha a világ kórusában újra meghallanám a hangod, ha az ismerős szívzörejek újra végigsimítanák a karom. Emlékszem, abban a pillanatban a csillagok is mások voltak, tudom butaság, de olyan volt mintha ők is ránk mosolyogtak volna.

Kérlek, lapozzunk vissza a tegnapba, s folytassuk a fejezetet néhány tördelt sorral. Tudom, hogy te is szeretnéd továbbírni a múltat, hogy holdszivárványt festhessünk az üres oldalakra. Szeretném, ha együtt álmodnánk tovább azt a pillanatot, mikor kezdetét vette a közös kalandunk, s kibontakozott bennünk a szemtelen fiatalságunk. Nem akarom elmulasztani a lehetőséget, hogy újra halljam őszinte mosolyod dalát, hogy érezzem érintésed akkordjainak lágy szólamát.

Ezért kérlek, egészítsük ki ezt a hiányos történetet, hogy a kezdetet ne csak a vég kövesse, hogy a betűink dőlt árnyékában ne csak az emlékek lebegjenek. Hisz olyan jó lenne, ha nem érne véget a múlt varázsa, ha a porba írt álmunk valóra válna. Csak arra kérlek, nézz egy kicsit a sorok közé, s halld meg szívem halk zörejét. Akkor talán valósággá válna a múltbeli emlékkép és végre színt kapna ez a fekete-fehér képregény.