-         Szeretnék elmondani valamit. - suttogta halkan.

Egy padon ülve bámultuk az előttünk lévő szigetre vezető fahidat. Ki akartunk sétálni, de le volt zárva, így leültünk az első padra, amit megláttunk. Láttam, ahogy Flor a szája szélét rágja, és próbálja magában lejátszani az elkövetkezendő perceket. Tudtam, hogy már rég nem a szavakat keresi. Játékos tekintettel követtem egy szitakötő útját, mikor éreztem, hogy hirtelen felém fordítja a szégyentől torzult arcát. Nem ismertem ezt a tekintetét. Ismertem a szemében tomboló színek spirálját, az ívelt ajkaival varázsolt mosolyt, és a fülében lógó műanyag cseresznyéket, amik szégyellősen kerestek a szőke fürtök mögött menedéket. De ez a tekintete teljesen idegen volt számomra. Ennek ellenére sem éreztem semmi egyebet, a puszta kíváncsiságomnál. Bíztatóan tettem kezem a vállára, az igazságot fürkészve húzódtam hozzá közelebb. Habár csak a néma sóhajommal üzentem, reméltem, hogy megérti, velem bármit megoszthat, hisz egy láthatatlan bilincs minket örökre összetart.

-         Lefeküdtem vele. –mondta.

Még mindig nem nézett a szemembe, éreztem, ahogy lélegzet visszatartva várja, hogy kiabáljak, vagy szó nélkül otthagyjam. A tavaszi szellő óvatosan ragadta meg a műanyag cseresznyéket, amik kíváncsian bújtak elő a szőke fürtök börtönéből.

Mozdulatlanul kerestem Flor tekintetét, mikor észrevettem, hogy a cipőmön lévő szitakötőt bámulja. Óvatosan hessegettem el, de még mindig nem találtam az akvamarinra emlékeztető szempárt. Mikor végre rám talált az idegen tekintet, rájöttem, hogy bennem teljesen kudarcot vallottak a szavak, és habár nem dúlt bennem sem harag, sem pedig keserűség, valahogy nem tudtam szavakká kovácsolni a bennem táncoló érzelmi forgószélt. Továbbra is barátságos mosollyal öleltem magamhoz, egészen addig, míg egy lázadó könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Értem. – suttogtam.

Azt hiszem, nem ez volt az a reakció, amire számítottunk, de abban a helyzetben, sajnos csak ennyi telt tőlem. Nem tudtuk, mit gondolhat a másik, az igazat szólva, magam sem tudtam mit érezzek a szívdobbanásaim árnyékában. A következő pillanatban, fogalmam sincs miért, az órámra pillantottam.

- Mennünk kell. – de ezt olyan halkan mondtam, mintha csak üres szavakat tátogtam volna. - Különben lekésed a buszodat. – magyarázkodtam ostobán.

Flor némán bólintott, miközben hátratűrte rakoncátlan tincseit, s talán örökre rácsok mögé zárta hallgatózó műanyag pajtásait…