Ó mond drága, mi jár a fejedben,

Álmodtál e szépet, a bút feledve

S keltél e könnyedén nevetve?

Boldogság van most a szemedben?

Újrajátssza agyam a fájó perceket,

Előttem a kép csak fojtón ellebeg,

Ó kérlek, szólj! Fog e csitulni a szenvedés,

Lelkemben megbújó, mérgező szenvedély?

Segíts, kérlek, vedd el a kínomat,

Vagy add nekem Őt újra karomba;

Hagy érezzem újra, hogy szabadon lélegzem,

Vagy ölj meg, hogy magányom se tépkedjen.

Kedves jó barátom, szépen kérlek,

Arcomon könnyek, sós ítélet.

Könyörülj rajtam, s oltsd ki életem,

Ne várd, hogy a kaszás jöjjön, hogy elvigyen.

Kedves jó barátom, rád nézek

Arcodon csupán emberi, fájó érzések.

Miért kérsz könyörületet, miért dobnád el életed?

S ha nem akarod, hogy jöjjön a homály,

Akkor miért tőlem kéred?

Gyenge vagyok, gyáva s védtelen.

Félem, s nem tudom élni az életem.

Nélküle… egyedül a mélységben elveszem,

Bár te most elérsz, s tartod két kezem.

De csak függök a halál felett, létezem.

Tartalak, hisz’ ez jó nekem;

Hogy láthatlak, hogy itt vagy velem.

S most olyan vagy, mint a föld, mi remeg

Ha a vulkán kitörni készül, de még nem teheti meg.

Te csak hagyd, hogy lávád felszínre törjön,

Füstfelhőid alatt a levegő bömböljön.

Ne aggódj, nem fogok lezuhanni,

Tartom magam, s téged.

De mit akarsz tőlem hallani?

Hogy legyek a segítséged?

Talán pont azt kedves, édes reménységet,

Hogy van út, ami elkerüli a mélységet.

S szavaid most simítják, ölelik lelkem,

Hogy tudom, élhetek, még ha csak elvben.

Érzem, hogy itt vagy, lüktet a léted,

Csak meg kell szoknom, hogy el is érem.

Kérlek, adj időt, de maradj velem;

Menni fog, úgy érzem, ha itt vagy nekem.

Hát hová mennék?

Nincs senkim már.

Kiben bízhatnék,

Ha mindenki tovaszáll?

Mert kik velem vannak,

Keserűséget okoznak.

Rám nem hallgatnak,

S felpofoznak.

Szavaikkal, tettükkel,

Mi nekem oly’ rossz,

Hogy alig bírok már jelenlétükkel,

Mert szándékuk szánalmas, gonosz.

Én már csak miattad állok egyhelyben,

S várok, hogy megszokd, hogy itt vagyok.

S hogy egyszer teljesen számítasz majd rám, s bízol bennem,

Abban biztos vagyok.

Távolban már látlak, vagy hozzád halványulok,

De kevésbé félek, hogy tudom, melletted vagyok.

Hisz’ ha úgy van, együtt fakulunk, együtt halunk,

De úgy érzem, talán most már kevésbé vagyunk vakok.

Az életre; az éltető színekre, a világra, a lát’ra…

Csak még nem tudok mozdulni, csak állok egyhelyben a pillanatot várva.